Diavetítő

 

 


Várnai Zseni:

Egy női szív kering a Föld körül.

E pillanatban fönt az égi térben,
hol női szív nem dobbant soha még!
E pillanatban fönn a magas égen
új korszakunk fényes csillaga ég!

Egy hang csendült az örök éjszakában,
hol női hang nem zengett még soha...
Egyedül fönt a jeges némaságban
szólni vágyott az egek vándora.

Egy női hang szólott az emberekhez,
és köszöntötte földi társait:
-Világ népe,ím teljesült az álom,
a lélek kitárta széles szárnyait!

A földi és az égi tér határán
férfi és nő Egy cél felé röpül:
BÉKÉT! BÉKÉT!
Haljátok földi népek!-
Fehér galamb kering a föld körül!
1963 Január 16

 

Várnai Zseni
SZOLGÁLJ, SZÍVEM!

Csak kis kitartás! - biztatom magam,
még futni kell, még minden messze van.
Szolgálj, szívem, még egy kicsit nekem,
jaj, meg ne állj az úton hirtelen,
sok a dolgunk még s nem mutathatom,
hogy a harcot már nem bírom nagyon,
és este, ha ágyamba roskadok,
érzem, nagyon, nagyon fáradt vagyok.

Kicsit nehéz volt, jól tudod, szívem,
elkoptunk, de ne sejtse senki sem,
higgyék csak azt: az óra jól ketyeg,
nem irgalmaznak ám az emberek,
csak hajtsd a vért, arcom piros legyen,
frissen induljak minden reggelen,
csak én tudom, ha ágyba roskadok,
estére már milyen fáradt vagyok.

Szemem árkos és ajkam szögletén
a két vonás már mély lett és kemény,
sokat sírtam; eső után a föld
ilyen barázdált, csapzott, elgyötört...
de ha mosolygok, mint ha nap kigyúl,
arcom hegy-völgye lágyan kisimul,
csak este, ha ágyamba roskadok,
érzem megint, nagyon fáradt vagyok.

Csak kis kitartás, - kip-kop... pontosan,
holnap sikerül minden biztosan,
a félúton, szívem, jaj meg ne állj,
kip-kop... tovább is híven kalapálj,
a hegynek föl kicsit nehéz az út,
szív kell hozzá, de aki odajut,
a csillagok közt csillagként ragyog...
csak este, este oly fáradt vagyok.

Sose pihentem, nem volt rá jogom...
Most meg-megállok s felfohászkodom:
- Ó Istenem, kicsit még el ne hagyj!
szegény szívem, te meg szaladj, szaladj...
Csak kis kitartás, még egy hős iram,
fussunk dalolva bátran és vígan...
de este már a dal is csak dadog;
altassatok el engem, csillagok!

(1836.)

 



Várnai Zseni: Mama.

Halott anyámról álmodtam az éjjel,
mióta meghalt, sokszor visszatér,
meglátogat éjjel, ha mélyen alszom,
bárhol vagyok, ő mindenütt elér.

Tudom, hogy meghalt, álmomban ha látom.,
és mégis úgy jön, mintha élne még,
s azt is tudom, hogy ébredésem percén
elhalványítja őt a messzeség.

Sohasem szól, csak mosolyogva néz rám,
mintha nem volna többé már szava,
s csak bólogat, mikor fölsír belőlem :
- bocsáss meg nékem, bocsáss meg, Mama!

Sokat vétettem ellened, míg éltél,
nehéz adósság nyomja lelkemet,
nem tudtalak oly végtelen szeretni,
mint te szerettél, Mama, engemet.

Egész szívem szülötteimnek adtam,
amint te tetted, ó, szegény Mama,
s hidd el, majd ők ezerszer visszaadják,
amit néked vétettem valaha.

Te értem, én meg őérettük éltem,
ők meg majd másért, bocsáss meg nekem,
én is előre megbocsátom nékik,
amit majd ők vétkeznek ellenem
 

Várnai Zseni: Mért sír a gyermek

Mért sír a gyermek mikor köldökét
anyja ölétől eltépi a lét?
Mert szenvedéssel kezdi életét,
mikor el hagyja meleg rejtekét.

A zord világ hidegét érzi már,
nem tudja még, hogy lenni, élni fáj...
csak sír, mert fázik, éhes is szegény...
aztán megnyugszik anyja kebelén.

 


Várnai Zseni: Őszi dal.

A nyár szerelme forró és merész,
de édesebb az őszi napsütés,
a csókja már nem éget,mint a láng
csak simogat,mint egykor jó anyánk,
szívünkre könnyű,enyhe fénye hull...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.

Az ősz szerelme,mint a kósza szél,
hol lágy zene,hol vészes szenvedély,
a fény, az árny oly gyorsan változó,
mint életünk,e hullámzó folyó,
még kék az ég,de már is el borul...
és mindennap korábban alkonyul,
korábban alkonyul.
Bús könnyet ont a szürke őszi ég,
zordan borong a felhős messzeség,
egy csonka ágra csapzott varju száll,
mint Rembrandt rézkarc, olyan most a táj...
csak nézem és szívem elszorul:
jaj,minden nap korábban alkonyul...
korábban alkonyul..
 

.Várnai Zseni: Az időm sürget

Ha le nem írom,elszáll a gondolat.
Ha el nem fogom: az ihlet el repül,
mint felhő,amely fölöttem göndörül,
mint szellő,ahogy elsuhan az éjben.

Időm sürget:-Ne tétovázz hát tétlen,
csak írd, amit az éj sugall neked,
míg ébren virraszt nyugtalan szellemed...
adj jelt,míg éled a percnyi életed!

 


Várnai Zseni: Anyánk a fény.

Ó, mennyi csillag fönt az égen,
ó, mennyi ember itt a földön,
élünk sugarak ösztönében,
anyánk a fény s az élet ösztön!

A csillagok szavát meg értem,
az emberektől sokszor féltem,
a csillagok szép, messzi fények...
a gonoszok a földön élnek.

A csillagok dalát megértem,
a csillagok üzennek nékem,
ó, mennyi jóság,mennyi szépség!
A földön is ragyog reménység!
 

Várnai Zseni: A magasból nézve.

Mondják: a föld magasból nézve
bolygók között is szépnek szépe:
kék mint az álmok tündér csillaga
.Dús anyaföld,de mennyi kín szülője:
élő az élőnek lett a megölője.
Küzd itt a fény s vaksötét éjszaka.

Forrong a lét, mint a tűzhányók pokla.
Ős ösztönök vad lángjai lobogva
s vészt lihegve futnak a földkörül.
De ember még nem ért föl ily magasra.
Vad ellentétek különös viadala időnk,
mely most a melyből fölmerül.

Lerombolt falak házakká magasodnak..
.és már egeket ostromol e korszak:
ember kering a légi tér körén.
Új eszközök formálják át a földet,
de föl nem támad az, akit megöltek,
bár rózsaliget virul Lidércén...
piros rózsák a véres föld szívén.

Mély fájdalom,hogy poruk fölött éled
nagy vajúdással az emberibb élet,
de nékik ebből nem jut semmi már...
S hiába minden kőbe vésett emlék,
nem tud róla,kit már az örök nemlét sötét,
időtlen mélységbe zár.

De jók a jóért szót váltanak újra:
merre haladjon hát az embert útja,
hogy békét leljen,ki a földön él!?
Gyógyítani,de sohase feledni,
a népek kötöz erős hidakat verni,
hogy mit lerombolt ádáz szenvedély,
újjá legyen, s élhessen, aki él!
 

Várnai Zseni: Ne irigyelj. / 1934/

Ne irigyelj púpos ember,
amiért egyenes vagyok,
A lelkemen olyan nagy púp van,
Hogy majd bele szakadok.

Te nem látod,de én érzem,
hogy ez a púp mily nehéz,
Bele van ám gyömöszölve
egy mázsányi szenvedés.

Te vak ember ne haragudj,
én se látok messzire,
Bukdácsolok,botorkálok,
s nem haladok semmire.

Fogadj engem testvérednek,
szegény néma, s hidd el nekem,
Én is csak dadogva szólok,
s nem érti meg senki sem.

Szeressetek engem bénák,
nyomorultak szegények,
Ügye fogyott vagyok én is
össze vissza beszélek.

Képzelődöm,álmodozom,
mint az őrült,s azt hiszem
üvegből van, s össze törik,
Össze törik a szívem.
 

Várnai Zseni: A végtelenben.

A végtelenben nincs végállomás,
csak szüntelen keringés, vágtatás.
Kergetik egymást csillagrendszerek,
ölik egymást állatok, emberek.
e bolygón itt hol élet sarjadott,
s az értelemnek is megvirradott.

Nekünk a föld is végtelen határ,
fejünk fölött az ég, a csillagár,s
s a nap, e vonzó óriás anya,
létezésünk éltető mosolya.
Tőle lettünk,testéből lökte ki földünket,
és most vonzza, görgeti maga körül,
s a légkör paplanát ráterítette,
nappalt és éjszakát adott neki.
s tengert, hogy hűtse őt...
s mindig újhodó erőt.

Hogy más bolygón is létezik tudat?
Ez az , amit szüntelen kutat a tudomány,
e földi szomjúság,
és egyre tágul előttünk a világ...
már mérhetetlen távokba vész...
se vége...hossza...csoda az egész!

De honnan... mióta... meddig?
-kérdezem!
-Más bolygón is gyönyör és félelem sarjad a létből:
születés... halál?!
Így tűnődöm sok álmatlan éjszakán,
ostoba költő ki a földön se lát...
és nem érti a kibernetikát.

 


Várnai Zseni: Csillagos ég alatt.

Én e földnek mulandó része,
rá gondolok a mindenségre.
Jó ily nagyságon mélázni olykor,
meg tisztulni a földi portól,
és minden rosszat el feledve,
képzeletben fölemelkedve,
néma szavakat dadogni
Néki,aki nem hallja, és nem érti.

Élsz mint önmagad alkotója,
Örökmozgó óra mutatója,
benned kering, forog a Minden,
méreteidről mértékünk nincsen.
Voltál, mert mindig lenned kellett!
Voltál és vagy az örök kezdet,
vagy, és leszel,sokszorozódol,
de nem tudsz a rosszról és a jóról.
A földi lét csak fuvallat néked,
mert te a nagy egészet nézed,
nézed ha látod,
vagy nem is látsz semmit,
önlétedből is csak csupán ennyit.

Jelek és számok beszélnek rólad
vágyunk ismeri igaz valódat,
profán rakéták,földi holdak
műszerei beléd hatolnak...
tér és idő már nem védi titkod,
bármily keményen véded és tiltod.

De miért is mondom mind e szavakat
a csillagfényes nyári ég alatt,
mikor mezők vad illata árad,
s a tücskök végtelen dalt muzsikálnak,
s olykor különös e szüntelen zene...
mintha ez is... ez is...keringene!
 
Várnai Zseni: Levél helyett.

Táviratok...levelek...levelek...
Mily jók is vagytok hozzám emberek:
köszöntő sorok, baráti szavak
repülnek felém,mint a madarak.

E sok levél mind a válaszomra vár,
írok...írok...de egyre több madár dalol nekem,
ó mily nagy jutalom
e megbecsült virágos alkonyom.

Köszönöm,hát ezerszer köszönöm,
hogy megosztjátok vélem örömöm:
a sugarat, mely homlokomra hullt,
s feledteti,mily szőrnyű volt a múlt!

Barátaim,de megbocsássatok,
mindőtöknek felelni nem tudok
külön külön nagy munka lenne az,
e vers szívemből csordul és igaz.

Hiszen tudjátok ez a lényegem,
benne a hálám,forró köszönetem
hozzátok,vegyétek név szerint...
fáradt szívem,most nyugalomra int.

Mögöttem oly sok küzdés szenvedés,
érzem rám férne egy kis pihenés...
megpróbálom....s küldöm e versemet
levél helyett: köszönet...köszönet! 


Várnai Zseni:

Mint egy örökös viadal...

Mint ki magas hegycsúcsra érve,
szédülve pillant le a mélybe,
úgy látom sorsom kezdetét,
kicsiny fiam
szunnyadt ölemben,
s én halkan énekelni kezdtem
anyai szívem énekét.

Alig tellett tejre,kenyérre,
szegény asszonyok szenvedése
jutott nekem is,
de a dal, úgy tőrt szívemből,
mint a láva,
mint az elemek lázadása,
mint egy örökös viadal.

Jobb lenne már nem visszanézni,
inkább a pillanatnak élni,
ha süt a nap,ha fú a szél...
csak élni...
élni önfeledten,
mint a falomb a rengetegben,
mint a bogár,ha zöngicsél!


Várnai Zseni: Álmok...

Vasárnap csöndje
sutyorog köröttem.
Föl keljek?
Ne keljek?
oly messziről jöttem
az álmok ködéből,
hol szárnyaim nőttek,
és neki vágtam
az örvénylő levegőnek.

Mi mindent álmodtam!
Már szinte el feledtem,
csak úsztam a levegőben
ez maradt meg bennem,
oly könnyen repültem,
szinte testetlen voltam,
hol merre lebegtem?
Tán' éppen a holdban.

A földre lenéztem;
kék csillagot láttam,
különös álmokat
álmodom mostanában. 

Várnai Zseni: Szeretni.

Szeretni ezt az életet,
az egyetlent a végest,
Szeretni még ha bánt is,
ha mostohánk is néhanap,
de kék az ég, és süt a nap,
van benne boldogság is.

E szép és szőrnyű kor során
csodákat tesz a tudomány
a titkok titka tárul,
a tudás fája lombosul,
de atom felhő tornyosul:
mérges gyümölcs a fárul.

Nem ölni, vért nem ontani,
a tüzeket eloltani,
s nem gyújtani,hogy égjen
ország és város,hol a nép
gyönge megvédi életét
s hogy békességben éljen.

Még harcok dúlnak lángban ég
a megbolygatott messzeség,
madár se leli fészkét
futnak az erdő vadjai,
csak borzalomról..hallani:
Világ teremts már békét!

Fogyó hold már az életem,
de dolgom még töméntelen,
még tenni, adni vágyom...
Csak lenne még erőm elég,
zengni a béke énekét...
e felbolydult világon!

Csak élni, élni emberek!
Időnk oly gyorsan el pereg,
egy perc csupán az élet...
de ez a perc lehet csodás
teremtő munka, alkotás
amely megőriz téged!

Várnai Zseni:

Novemberi napsütés.

Délben mégis győzött a nap sugárka,
az ősz ködét átfúrta, mint a dárda
s a szürke ködmön fénylő díszt kapott
magára tűzte ékül a napot.

S míg a fénygömb ott tündökölt az égen
én földi porszem megigézve néztem,
olyan volt mint egy óriási mosoly
s szerte foszlott tőle a ködgomoly.

Így harcol ő a köddel és sötéttel,
s mikor a föld elfordul tőle éjjel,
ő akkor is ott virraszt őrhelyén,
s rést vág az egek sötét függönyén.

Ó, jól tudom,hogy nem miattunk fénylik,
de a gyümölcs, mégis csak nékünk érik,
belőle árad minden, ami élet:
a kezdettől változó őstenyészet.

Tudom,de mindig újra meg csodálom,
mikor áttör a ködlő láthatáron,
tavaszidőn dicsfényben tündökölve,
s ősszel,mikor búcsúzva néz a földre.

Várnai Zseni

Nem volt hiába semmi sem

Nem volt hiába semmi sem.
Igaz, kicsit fáradt vagyok,
acélkerék is megkopik,
hogyha szüntelen csak forog.
Kopik, kopik, de fényesül,
nem fogja be a rozsda sem,
csiszolja minden mozdulat,
s forog, forog ezüstösen.

Igaz, kicsit fáradt vagyok,
nem adnak ingyen semmit ám,
voltak keserves napjaim
és rengeteg dúlt éjszakám.
Amíg egy gyermek nagyra nő,
bizony, egyet-mást tenni kell,
legalább így az életem
nem múlt el csip-csup semmivel.

Ránézek nagy fiamra és
egyszerre oly üde vagyok,
hogy a szemem harmatgyöngyös
hajnali rét gyanánt ragyog,
s leánykám, mint a Március,
rügyekbe zárt kölyöktavasz...
őt nézem és bimbókorom
újra fölöttem sugaraz.

Nem siratom tűnt éveim,
hiszen az idő úgysem áll,
csak aki meddőségben élt,
azé a vénség, rút halál.
Szánom az ínyenc élvezőt,
csömörnél mása nem marad,
koldus, ki mit sem áldozott
s nem gyűjtött mást, csak aranyat.

Igaz, kicsit fáradt vagyok,
nehéz a toll is néhanap,
de a lehalkult szívverés
fiam szívén erőre kap,
szépségem múlik, - nem sírok,
leánykám arcán tündököl,
szinte sok is, e két gyerek,
mily roppant kincset örököl.

Nem volt hiába semmi sem,
bár néhanap békétlenül
lázongtam, hisz nem tudtam én,
hogy ürmöm mézzé édesül.
Sokat fizettem? Nem tudom,
hiszen mindennek ára van...
ezerszer újra kezdeném


Várnai Zseni - Mi legyek még?

Míg kicsinyek voltak a gyerekeim,
tejjé változtam, az kellett nekik,
ültem kis ágyuk mellett reggelekig,
ha betegek voltak s úgy fonnyadtam ott,
hogy arcom egész kicsinyre sorvadott,
s mikor szemükbe visszatért a fény,
napként sütötte őket az enyém,
s piros lett arcuk, alma gömbölyű,
attól lettem én akkor gyönyörű.

Kalács is voltam, meg vajas kenyér,
és játékszer, hogy meg ne unjanak,
és képeskönyv, hogy megtanuljanak
belőlem mindent amit álmodom,
később az egyszeregyet számolom,
növök velük, már iskolás leszek,
s a nagy katedra előtt reszketek:
felelnem kell, vizsgáznom, - ó, tudom,
borzalmas, hogyha bennük elbukom!

Most széllé kell változnom, hogy elérjem
az egyiket, a messzeségbe kínt,
de aki volt, örökre tovatűnt,
s ha elfogom, ha átölelhetem,
lelke páncélját át nem törhetem,
s mindkettő bár belőlem sarjadott,
többé már nékik mit sem adhatok,
a földön nincs több oly bús szerelem,
mint az anyáé, oly reménytelen.

Mi legyek még? Érettük mit tehetnék?
Legyen belőlem sűrű rengeteg,
majd jól elbújhat ott a két gyerek
ha menekülni kell a rossz világból,
és kunyhó leszek friss mézeskalácsból,
és tejjel-mézzel folyó kis patak,
isznak belőlem, hogyha szomjasak,
és dalolok majd nékik estelen:
- Aludjatok el itt a keblemen.

(1936)

Várnai Zseni:

Virágos ág...


Virágos ág az az asszony élete,
tavasszal könnyű szirmokkal tele,
s mikor lehullnak róla díszei,
virág helyett gyümölcse terheli.

Termése érik, pirul, gömbölyül,
pillék és méhek zsongják őt körül,
szellő ringatja, eső öntözi,
s a nap tüzén csillognak könnyei.

Ha jön az ősz, gyümölcsét megszedik,
csupasz testét vad esők verdesik,
reszket, amikor tépázza a szél,
de nedvei forrók, akár a vér.

S mikor csillogó fátylat sző a hó,
s belepi őt e puha takaró,
már újra szép, és arról álmodik,
hogy tavaszra tündérré változik.

S az lesz belőle, tündér csakugyan,
ezernyi szép, feslő virága van,
ő bennük éli újra tavaszát,
s nyáron a nap deleje hatja át.

Így ringatja a változó idő,
a mag, ha pattan, az is újra ő,
kikél a földből, húzza őt a fény,
újjászüli az örök televény.

S ha teste már csak tűzre lenne jó,
olyan öreg, száraz és korhadó...
ifjú fákban tovább él lényege...
gyümölcsös ág az asszony élete...

VÁRNAI ZSENI:Csodák csodája.

Tavasszal mindig arra gondolok,
hogy a fűszálak milyen boldogok:
újjászületnek, és a bogarak,
azok is mindig újra zsonganak,
a madárdal is mindig ugyanaz,
újjáteremti őket a tavasz.

A tél nekik csak álom, semmi más,
minden tavasz csodás megújhodás,
a fajta él, s örökre megmarad,
a föld őrzi az életmagvakat,
s a nap kikelti, minden újra él:
fű, fa, virág, bogár és falevél.

Ha bölcsebb lennék, mint milyen vagyok,
innám a fényt, ameddig rám ragyog,
a nap felé fordítnám arcomat,
s feledném minden búmat, harcomat,
élném időmet, amíg élhetem,
hiszen csupán egy perc az életem.

Az, ami volt, már elmúlt, már nem él,
hol volt, hol nem volt, elvitte a szél,
s a holnapom? Azt meg kell érni még,
csillag mécsem ki tudja meddig ég?!
de most, de most e tündöklő sugár még rámragyog,
s ölel az illatár!

Bár volna rá szavam vagy hangjegyem,
hogy éreztessem, ahogy érezem ez illatot,
e fényt, e nagy zenét, e tavaszi varázslat ihletét,
mely mindig új és mindig ugyanaz:
csodák csodája: létezés..... tavasz!
 
Menüdoboz