Diavetítő

 

 

 

Az emberiség legnagyobb átka az elfogultság, mert az elfogultság megvakítja a látást, s gonosz irányba téríti a tömegeket. Csak megértés alapján lehet emberi közösséget megtartani, legyen az a közösség család, nemzet vagy ország. Az egymás iránt való türelem és megértés a társadalom legfontosabb kelléke. Ahol ez kivész az elfogultság miatt, ott minden összeomlik.
(Wass Albert)


Gyemekkorom első és a leg maradandóbb emléke.

 
Nagyon szegény paraszt szülök 7. gyerekeként láttam meg a napvilágot 1943.01.02. Két idősebb testvéremet nem ismerhettem meg, mert hamar el mentek így 5-en maradtunk.
Szüleim, mint abban az időben mindenki  nagyon nehéz időket éltek a háborús évek után,
de mi gyerekek mit sem sejtettünk a ny
omorból elevenek ördög fiókák voltunk...
 

Lehettem talán négy éves, ezt abból sejtem, hogy a bátyám 2 évvel idősebb nálam,de még ő sem járt iskolában

.Szüleimnek a megélhetést  heti két alkalommal a piac biztosította,
Ezen a napon is  valahova piacra mentek  még valamikor éjszaka
 és csak késő délután   jöttek meg.
 A legidősebb testvéremre voltunk bízva,de azon felül,
hogy oda figyeljen ránk még nagyon sok munkát el kellett neki végezni.
A nyár kellős közepén tartottunk túl az aratáson cséplésen. A bátyám kitalálta,hogy gyújtsunk tüzet. A gyufa el volt dugva,de mi valahogy mégis meg találtuk és föl mentünk a padlásra, ott akartunk tüzet gyújtani /jelzem az épület nádtetős volt./ Valami oknál fogva nem gyúladt meg a tűz és akkor az épület mögött folytattuk a tevékenységet.
A nővérem észre vette hogy mi tüzeskedünk, engemet még meg is vert, de az ördög nem aludt és mi tovább játszottunk a tűzzel és kitaláltuk, hogy  gyújtsuk meg a szalmát.
 Bátyám a szalma végénél gyújtott tüzet é
n meg a szalmakazal oldalánál. Soha nem felejtem el ahogy a tűz egy vékony csíkban föl szaladt a kazal tetejére és lángra lobbant.A 90 kereszt szalma és a szalma alatt a következő évre tárolt kazánszén hamuvá vált.  Akiknek ismeretlen, hogy mi az a kereszt. NOS:  Aratáskor kévébe volt kötve a gabona és 22 kévéből raktak egy keresztet.
 A szüleimnek volt cséplőgépjük, amit gőzkazánnal hajtattak és a kazánhoz kellett a szén.
Ez életem első emléke amit tutinak sem,de viccesnek sem,
inkább a szőrnyű eseménynek mondható.
Ha a padláson sikerűt volna tüzet gyújtani, most  nem olvashattad volna a történetemet.
 Ez a sors keze!

 

Emlékeimfolytatása!

A szüleim nagyon szorgalmas szegénygazdagok voltak. Gazdagok,mert az akkori renszerben akit csak lehetett kulák listára tettek, és az én apám is bele esett ebben a kategoriában,de szegények voltunk mint a templom egere. Mindenünket el vitt az adó,és a beszólgáltatás. Nem jutott pénz, se ruhára, se játékra,de még kenyeret is csak porciora és jegyre kaptunk.A ruha is meg a cipö is gyerekröl gyerekre maradt, és ha el szakadt anyám meg foltozta ,de még a foltnak is tudtam örülni,mert a fólt legalább új volt.

 

Ha uj ruhát kaptam anyám olyan nagyra  varratta meg,hogy elszakadt mire bele nöttem.Emlékszem valakitöl kaptam egy nagyon szép zöld alapon virágos ruhát,és anyám be festette feketére,hogy ne látszon rajta a kosz. Nagyon sírtam,és amikor csak tehettem ki mostam abban a reményben,hogy vissza kapja a szinét.A cipö a negyedik  tesvérröl maradt rám, kifordított marhabör bakancs volt, ha valahol el szakadt,  apám bokszbörrel megfoltozta, több folt is volt rajta,de én nagyon örültem a foltnak, mert a foltot legalább kitudtam fényesíteni.  Negydedikes voltan, az iskolában karácsonyi ünnepet rendeztek ahol mi gyerekek adtuk a műsórt és én ebben a bakancsban szerepeltem és táncoltam. Semmi megalázót nem éreztem sőt boldog voltam, hogy színpadon lehetek.

 

Soha nem panaszkodtunk,hogy nekünk milyen volt a gyerekkorunk,de áldom a Jó Istent,hogy olyan szüleim voltak akik megtanították velünk,hogy hogyan lehet szegényen,de tisztességesen élni!!! Szegény szülö gyerekéböl nem lesz gazdag,de öregségemre elégedet vagyok a sorsommal,és  üzenem  mindenkinek, hogy nem a gazdagság teszi az embert boldoggá.

 
Tanuljunk meg szerényen,de boldogan élni,és akkor nem éltünk hiába.
 
 

 

Gazdag akarsz lenni? Gondolj a rigóra és az ősemberre. Gondolj arra, hogy meztelenül jöttél erre a világra, és meztelenül térsz belőle vissza. Vendég vagy ezen a földön. Csak az a tied, amit a bőröd alatt hoztál és elviszel. Gazdag, aki egészséges. Aki erős. Aki nem szorul másra. Aki föl tudja vágni a fáját, meg tudja főzni ételét, meg tudja vetni ágyát és jól alszik benne. Aki dolgozni tud, hogy legyen mit egyék, legyen ruhája, cipője és egy szobája, amit otthonának érez.   Szegények azok, akiK nem értek rá örvendeni a napfénynek, a víznek, a levegőnek, a virágoknak, az ételnek. (Wass Albert)

 

A múlt emlékeiböl át lépve a szomorú jelenben...

2009. 07. 04.Szombat délután!
Nem tudom hány óra lehetett csörög a telefon egy idegen hang köszön...Csókolom E....  néni. Fogadja őszinte részvétemet.
Hebegek- habogok és kérdem, hogy kivel beszélek és milyen részvétről van szó?
Hát nem ismer meg? É...  vagyok! Nem tudja hogy meg halt a bátyja?
Mint derült égből a villám csapás úgy érintett a hír, pár pillanatig föl sem fogtam miről van szó,de amikor el jutott a tudatomig el fogott a sírás bocsánatot kértem a hívótól és le tettem a telefont.
Úgy jártam a lakásomban,  mint egy kerge marha.
Kit hívjak? És mit mondjak, ha  bár kit is el érek?, hiszen semmit nem tudok a körülményekről.
Végül föl hívtam az egyetlen testvéremet közöltem vele a szomorú hírt és együtt sírtunk a telefonban.
Kedves Bátyám!
A sors úgy rendelkezett hogy az életedben nem tudtam el köszönni tőled ezért most itt a Blogomban búcsúzom fölidézve a gyermek kori emlékeimet végső tiszteletem jeléül.
Kedves Bátyám!
Emlékszem amikor együtt meg gyújtottuk a szalma kazalt.
Soha nem engedtél  melléd a bölcsődben, de akkor a félelemtől mind ketten el fértünk, alig találtak ránk a szüleink!

Emlékszem, amikor nem voltak otthon a szüleink a háztetőn mászkáltunk,meg az ostorfával le ereszkedtünk a kútban...
 Emlékszem,hogy a vályog gödörben húztuk a nagy kosarat és csak kígyót meg békát fogtunk...
A nővérünk nem mert bele jönni a vízben ,csak a gödör széléről figyelt bennünket mi meg dobáltuk felé a kígyót, békát. 
Milyen jót nevettünk hogy sivalkodva menekül...

Emlékszem,hogy szár izékből meg bicikli agyból( amit mi vas gurigának hívtunk,) milyen jó játékokat exkuzáltunk...
Hogy a füzetünk hátlapjából csináltunk kártyát, mert mind ketten nagyon szerettünk kártyázni...

Emlékszem,hogy minden dinnyét meg lékeltünk és lefelé forgattuk nehogy észre vegyék a szüleink...
Emlékszem, amikor beteg voltál ott virrasztottam az ágyadnál és vártam,hogy meg gyógyulj és megint játszhassunk...
Emlékszem, amikor világgá mentél, mert rossz fát tettél a tűzre!
Én el indultam utánad, hogy meg keresselek és a gabona föld közepén találtalak meg éhesen, szomjasan.
Én loptam neked kenyeret, mert az éhségedben a búza szemet etted.

Végül meg mondtam a szüleinknek, hogy hol vagy azzal a feltétellel, ha nem vernek meg.
Hogy haragudtál rám amikor a hintából nekem távolabbra sikerült ugrani?
 Nem tudtad el viselni a veszteséget...
És most te lettél a vesztes!
Kedves bátyám!
Ha van élet az élet után?
Te már együtt lehetsz a szüleinkkel
 és a korábban el távozott testvéreinkkel.
Kérlek, hogy vigyázzatok ránk.
Nyugodjál békében!!!
 

Ez a gyertya érted égjen,
Ki fenn laksz már a magas égben.
Ki vigyázol ránk onnan fentről,
S a lelkünkhöz szólsz a végtelenből.

Temetés
Süvítő szél söpör végig a tájon,
 Csak Ő van, kinek nincs ami fájjon.
Egy kis házban néhány ember zokog,
Ez jelzi, hogy az időkerék szüntelen forog.

Csak folyik a könny és hangzik a bánat,
S feszült kín teríti be a tájat.
 Mely már így is oly kopár és kihalt,
S kezdi nehezen bírni az effajta vihart.

 S indul a síró tömeg, mennek egy kocsi után,
Csak ballagnak ők a földet nézve bután.
Mert ilyenkor okos senki nem lehet,
 S a búcsún kívül sajnos mást nem tehet.

De egyszer csak megáll a búsuló menet,
 S úrrá lesz mindenkin a rettenet.
Mert már hangzik is a búcsúzó dallam.
S e szomorú ének ott tombol halkan.

A lelkek mélyén zúg ez az ének,
 Míg a teremben hatalmas gyertyák égnek.
S hullanak a könnyek, mint a bús zivatar,
 Mintha örök sötétségben úszna a ravatal.

 Indul a sokaság, újra ballag.
Míg körül öleli őket az óriás parlag.
 A domb tetején oly sok kereszt látszik,
Ó a sors mily kegyetlen játékot játszik.

A domb tetőn már uralkodik az örök béke,
 Ott fent, hol az útnak igazán vége.
S szárító szél fújja a könnyes arcokat,
Kik mind ott végzik végtelennek tűnő harcukat.

 S a koporsóban ott fekszik annak a teste,
 Akire most rászállt az örök este.
 Most huppan a föld és hullik a virág,
S Neki ott lent talán véget ért a világ.  

Dul Krisztián
 
Menüdoboz