Diavetítő

 

 

 

Anyák napjára...
Itt hagytál reménytelenül, árván,
drága édesanyám!
De remélem eljut hozzád,
szívem nehéz sóhaja,
anyák napja alkalmából,
a sors nekem ezt adta.
A sóhaj mely száll, fel az égig
a reménytelenség végezetéig.
Köszönöm az életet,
a Holdat a csillagot,
 s köszönöm, a napsugarat,
 amely mindig felragyog.
Köszönöm a mosolyodat,
a nevető szemedet,
hiszen hagytad, hogy sokáig
gyermek lehessek.
Így üzennék Neked a síron túlra,
hogy velem vagy mindig, újra meg újra. 
 Horváth Betty

 

Nem bánom, ha korhol, nem bánom, ha zsémbes.
Néha pedig fáraszt, egyenesen rémes,
de amikor elmegy, vágyódom utána.
- „Öregedő” gyermek kapaszkodó vágya.
A hangom elakad, a torkom kiszárad,
ilyennek szeretem szerető Anyámat.

János Árpád

Anyukámat meglepem,
de kicsi a tenyerem
Nem fér bele annyi virág
amennyire szeretem.
Kis kezemmel mit adhatok?
csak az egész világot;
vagy tán, ami ennél is több,
e néhány szál virágot.

Cser Gábor

Bokrétát kötöttem
Jó anyám napjára,
Örül a bokrétám
Minden egyes szála.
S azt mondatja velem
Illatos virágom:

Legyen áldás az én
Édes jó anyámon.

Falu Tamás: Anyád

Aki jó volt hozzád, az volt az anyád,
minden pillanatban gondolt ő reád.
Ha sorsod megvadult, s látta, hogy elüt,
félre tolt az útból, s elé ő feküdt.
Aki jó volt hozzád, az volt az anyád,
ha fáztál, a lelkét terítette rád.
Átvette terhedet, hogy azt ne te vidd,
simogatta sebed, sírta könnyeid.
Hogyha megbántottad – mért bántottad őt?
Nem sírt ő sohasem a szemed előtt.
Nem hangzott ajkáról soha-soha vád,
akihez rossz voltál, az volt az anyád.

Édesanyám

Sebesen száll a felhő az égen

Nem láttalak édesanyám régen.

Ha én szállni mint a felhő tudnék,

Édesanyám csak tehozzád szállnék.

Tavasz lesz már, a hó kezd elmenni,

Be szeretnék kék ibolya lenni.

  Kivirítanék az anyám kertjében,

Hadd tűzne fel dobogó keblére.

Sem felhő, sem ibolya nem vagyok,

Elhagyatott árva gyermek vagyok,

Messze van az édesanyám gáza,

Csak búsulok, sóhajtok utána.

Ima

Mennyei jó Atyám, őriző pásztorom,

Kelő nap fényénél hozzád fohászkodom.

Fejet hajt előtted a fűszál, virágszál,

Hálát adok néked, hogy reám vigyáztál.

Ne hagyj el engemet édes jó Istenem.

Oh, ha te vagy velem, kicsoda ellenem?

Függeszd őrző szemed édes jó anyámra,

Hints áldást fejére, a lába nyomára.

 

Édesanyám

Nagy Ferenc

Van egy szó, van egy név ezen a világon,

Melegebb, színesebb, mint száz édes álom.

Csupa virágból van, merő napsugárból..

Ha ki nem mondhatod, elepedsz a vágytól.

Tisztán cseng, mint puszták estéli harangja,

Örömében sir az, aki e szót hallja.

Ártatlan kisgyermek, csöpp gügyögő hangja,

Amikor gőgicsél, mintha volna szárnya.

A amikor a szíved már utolsót dobban,

Ez az elhaló szó az ajkadon ott van.

Mehetsz messze földre, véres harcterekre,

Ez a szó megtanít igaz szeretetre.

Bánatban, örömben – ver az Isten vagy áld,

Hogyha elrebeged, már ez is imádság.

És ha elébed jön könnyes szemű árva,

E szóra felpattan szíved titkos zárja.

Drága vigasztalás ez a a szó, ez a név,

Királynak, koldusnak menedék, biztos rév.

Te vagy legboldogabb, nem gyötörnek gondok,

Ha keblére borulsz és el kinek mondod?

S ha szomorú fejfán olvasod e nevet,

Virágos sírdombon a könnyed megered.

Van egy szó, van egy név, valóság, nem álom,

Nekem a legdrágább ezen a világon.

Ez a legforróbb szó, az én legszebb imám,

Amikor kimondom: anyám, édesanyám.

 A mi édesanyánk

A mi édesanyánk drága szent egy asszony

Nem az volt a sorsa, hogy rózsát fakasszon,

Mert bizony az élet nem nagyon kímélte

A gondot, a sok bajt végtől végig élte.

A mi édesanyánk drága szent egy asszony,

Emléke is elég, hogy könnyet fakasszon,

Hej, virrasztott nehéz éjszakákon értünk,

Amikor a láztól majd hogy el nem égtünk.

Fáradt behunyt szemmel hányszor elgondolom:

Mi, kiket felnevelt ezer gondon, bajon,

Tudunk-e valaha hálásak is lenni,

Tudunk-e valamit ezért neki tenni?

Mert apró ajándék, virágcsokor, ékszer,

Amit egy-egy gyermek ad neki elégszer,

Mind nem viszonozza, amit áldozott ránk,

Ezért szent a mi édesanyánk.

 

Menüdoboz