Diavetítő

 

 

Tamás István

Árpád házi Szent Erzsébet

Valahol messze fenn, egy hatalmas várban,
élt szerényen Szent Erzsébet Türingiában.
Akár mindenütt szerte a nagyvilágban,
szegénység volt az úr, de hittek a csodában.

Erzsébet a Szent, imáiban kérlelte istent,
ha irgalmas és kegyes a szegényen segítsen.
Ételt, italt adjon a földi halandónak,
a síró gyermeknek a mezőn dolgozóknak.

Kiürült már régen a padlás és a kamra,
nem jutott már sok, csak egyetlen falatka.
Erzsébet imái felszálltak az égig,
repültek az úrhoz a tejúton végig.

-Hallgasd meg uram égi fohászomat,
ne hagyd a néped, hogy elsorvadjanak!
Fáradtan nyitotta ki könnyeltelt szemét,
amit látott csoda volt, mindennél többet ért.

Megtelt a kosár, a patak hallal volt tele,
a kemencékben kenyér, s volt a háznak teje.
A vár ura a rokon, nem vette jó néven,
Erzsébet jóságát, mert segít a szegényen.

Kérdőre vonta hát, mi van a kosárban,
-mutasd csak gyorsan? - mondta a hálátlan.
A királylány elpirult, virág van csak nálam,
a halottaknak viszem, hogy emléküket áldjam.

S ahogyan a kosár fedelét felnyitja,
Száz szál piros rózsa nevet a gonoszra.
Elrestellte magát, a vén kelekótya,
kezével legyintett, menj - siess a dolgodra.

Csodatörtént! ? mert a jó isten akarta,
a szegénynek élelem a halottnak rózsa!
A regélők szerint e csoda megesett,
az esetről ki így, ki úgy emlékezett!


Ezüst Patak


Nekünk sóhajtanak a fák, zúgnak a hegyek,
nekünk éneklik az angyalok, nemzetünk beteg.
Hiába szalad vidáman folyóba a patak,
ezüstben csillogva a Kárpátok alatt.

A nagy hegyek csúcsáról csodáljuk hazánkat,
hol, se szeri , se száma a szorgos rabszolgának.
Mit ér a szép dal, mely a nemzetet dicséri,
ha a zsarnok hatalom, nem hagy minket élni.

Szerte az országban bármerre is járunk,
elveszni látjuk leggyönyörűbb álmunk.
Hiába nézünk fel, oly sokszor az égre,
istentől sorsunkat, újra számon kérve.

Szomorún nézzük a csobogó patakot,
mint ezüstszín vizében felgyűlik a mocsok.
Fényét vesztve siet/tovább egy ellopott folyóba,
s vele rohan népünk, titkos parancsszóra!

Távoli dalt hoz felénk messziről a szél,
suttogja fülünkbe, remélj, magyar, ne félj!.
Lesz még szebb jövőnk, lesz még boldogságunk,
visszanyerjük még, Magyar szabadságunk!

Megjelölések: ezüst, magyar, patak, szabadság

TAMÁS ISTVÁN:Táncoló angyalok

Mikor már fáj minden,
s ölembe hajtja le fejét az ég!
Indulnék, de még nem lehet,
úgy érzem, mindenből elég

Mikor másként dobban szívem,
testem elhagyja a lélek,
rohanok végig a tejúton,
táncoló angyalokhoz érek.

Ők vidáman dalolva, ölelve
visznek isten Göncölszekerén,
csillagok közt a felhők hátán,
ahol rám ragyog, ezer csillagfény!

TAMÁS ISTVÁN:Angyaltánc

Rongyos felhők hátán, lóbálom a lábam,
alattam zöld ruhát ölt magára a völgy.
Angyaltáncot járok a napsugarával,
Istenem, de csodálatos fentről a föld.

TAMÁS ISTVÁN: Elindultam Istent Megkeresni

Barangoltam hegyen, völgyön, hogy megtaláljam Istent.
Utam állták erdők mezők, de bátran mentem hitben.
Vállamon egy zsákban: minden ingóságom,
szívemben a remény, hogy egyszer megtalálom.

Erdők dús közepén, egy nagy kerek tó partján
elém áll az ördög és így kiáltott rám,
hallom földönfutó a Jóistent keresed!
- de én a pokolra vetlek, mert az ő szavát hiszed.

Rút patás lábával dobbantott egy nagyot,
lett nagy fényözön s a villám belecsapott
Szabadságom visszanyerve indultam az úrhoz,
nemsokára odaértem egy feneketlen kúthoz.

A víz azúr tükre rám csodálkozott,
ha Istent látni jöttél, fordulj csak a Naphoz!
Bámultam a felhőket, a fénylő messzeséget,
rám nevetett a Nap s adott újra reménységet.

Aranysárga sugarával mutatta az utat,
ha mégis eltévednél, kérdezd meg a Holdat.
Az éj sötétje már közeledett, vakon botorkáltam.
s egyszer csak a tejúton csillagokat láttam.

Csillagok, szép csillagok, mondjátok, hol vagyok?
- keresem az Istent, de a Hold cserben hagyott!
De ők csak csüngtek ragyogva az égre felrakottan,
néha sziporkáztak egyet, ők sem tudták hol van.

Bandukoltam tovább, Ó micsoda közöny!
Belém botlik a hajnal, még csak nem is köszön.
Sűrű sötét felhők fölém telepednek.
zöld mohaágyakra esőcseppek gyűlnek.

Mókusok odvában tölgyfalevél párna,
integetnek álmosan, vándor - Isten áldja!
Felszólok hozzájuk láttátok az Istent?
Rázzák kis fejüket idefent nincsen!

Tanácstalan állok fázva, bőrig ázva,
tovább kéne mennem, de az ördög újra utam állja
Én vagyok az Úr! - ne kutass tovább,
sorsod magam vezérlem, nekem mondj imát.

Te nem lehetsz az Isten, mert a rosszat képviseled!
Jézus keresztjével feléje legyintek.
Nem is láttam többé annyira megijedt,
az eső is elállt hamar reggel lett.

Egyre fáradtabban kerestem az utat,
fölöttem a varjú kárál, s a Nap megint rajtam mulat.
Mosolyogva így szólt csodás ragyogással:
nincs messze Isten, csak gondolj rá hálával!

Nézz előre bátran és fordulj most hátra,
ne bolyongj tovább, ne keresd hiába,
mert itt van velünk bennem él és benned.
nem kell mást tenned, csak szeretned és hinned.

TAMÁS ISTVÁN: Meghalt ez az ország.

Egy kicsit meghalt ez az ország,
vele haltak sokan-Én is?
Egy kicsit más lett itt minden,
de magyar vagyok mégis!

Ha majd feltámad a haza,
vele a nép, a fény,és Én is!
Nem hagyjuk lopni földjeinket,
tovább nem sérthetnek vérig!

Egy kicsit meg halt ez az ország,
sokan behuny szemmel nézik végig:
a fogyó magyart,réteket,ahogyan sírnak a folyók
a Kárpát-medencéig.

TAMÁS ISTVÁN: Magyar vagyok versdal.

Kialudt mécsesek elégett gyertyák,
Fényükbe temették Magyarország sorsát.!
De én Magyar vagyok,Keresztény a Hazám!
Piros,fehér, zöldbe öltöztetett Anyám!
Gömör-vármegyében szél ringatta bölcsőm,
a Sajó tiszta vize lesz majdan szemfedőm!

Kedvenc folyóm által, át ölelem a földet,
megöntöm vizével az öregedő tölgyet.
Feltámasztom újra a Kárpát-medencét,
eltemetem mélyen a dekrétum emlékét.

Nemzetiszín zászlókat tűzdelek szerte szét,
Hírül adni a világnak a Magyar nép még él!
Csángók és Székelyek, éneklik majd velem,
Magyar vagyok! Magyar a Nemzetem!

Ki aludt mécsesek, elégett gyertyák,
Fényükbe temették Magyarország sorsát.
De én, Magyar vagyok! Keresztény a Hazám!
Piros,fehér, zöldbe öltöztetett Anyám!

TAMÁS ISTVÁN:Tiéd ez az ország!

Még gyermek voltam, s apám megfogta kezem
Megmutatta nekem,hol él a nemzetem.
Mutatta az erdőt, a zöld rétet,
Ahol szebb jövő vár rám,és boldogan élhetek.

Mutatta az alföldet a Duna-Tisza közét,
A Jászságot a Bakonyt. a hatvannégy vármegyét
Mutatta az utat, a nádasok között,
Ahová hős őseink lelke költözött.

Nézd fiam a folyókat, nézd a völgyeket,
Nyíló virágokat, réten a fényeket,
Ez mind a tiéd fiam óvd, és vigyázz rá,
Ne hagyd az idegent,hogy Hazád elrabolják!

Érints meg a követ,mert az is a tiéd!
Tiéd a folyó a part, el ne add semmiért!
Tiéd ez az ország, múltja és jelene,
Neked teremtette a Magyarok Istene!

TAMÁS ISTVÁN: Csillagfény

Mikor már fáj minden,
s öledbe hajtja le fejét az ég,
indulnál, de még nem lehet
úgy érzed, mindenből elég!

Szemed kóborol zord házak falán,
füledben egy dallam újra visszatér.
Valami furcsa érzés költözik beléd,
rohansz a széllel, de megállít a fény.

Mikor másként dobban szíved,
és tested elhagyja a lélek,
rohansz végig a tejúton,
ahol a táncoló angyalok élnek.

Ők vidáman dalolva, ölelve,
visznek Isten Göncölszekerén,
csillagok közt a felhők hátán,
ahol rád ragyog ezer csillagfény!

Majd,Napruhába bujtat a szél, magához ölel,
kedvesen megérint, de soha nem felel
beragyogja fénye egész életed,
földön és az égen, repül-száll veled!

Menüdoboz